Először látni a tengert vagy a Forma-1-et emlékezetes pillanat, de legalább olyan emlékezetes az is, amikor látod, ahogy mások látják először. Ez történt velem is az idei Magyar Nagydíjon.
Képek: Zalai Réka
Amikor én először láttam, még Schumacher versenyzett, mármint Michael, a gyerekkori hősöm, akivel az egész számomra kezdődött. De ekkor már a Mercedes ezüst autójában ült, 2010-et írtunk akkor, és én előtte télen a tizenötödik születésnapomra kaptam a jegyet. Azóta is élénken emlékszem, egy esős, borult nyári hét csütörtökén szikrázó napsütésre keltem, és fantasztikus idő volt egész hétvégén. Boldogan feszítettem édesapám mellett a lelátón talpig vörösben. Amikor belém villant a felismerés, hogy ezek az autók, tényleg ugyanazok, amiket évek óta a tévében nézek, és tényleg azok az emberek vezetik, akiket annyiszor láttam képernyőn. Még ma is emlékszem, épp egy Force India haladt el előttünk, amikor ez történt. (Az egyik legszebb festés volt az a bronzos narancs, fehér és zöld festés.) Az volt a huszonötödik Magyar Nagydíj, és akkor azt mondtam, az ötvenedikre visszajövök. Hamarabb sikerült.
A tavalyi évben a két testvérem megfertőződött ezzel a Forma-1 nevű dologgal, és úgy alakult, hogy idén velük látogattam ki a versenyre. Így lehettem tanúja annak, hogy ők először látják a tengert. Teljes hétvégés lelátóra szóló jegyünk volt, így péntek reggel indultunk a pálya felé. A rendőri forgalomirányítás már odafelé hatékony volt, és egyik nap sem éreztem hazafelé sem, hogy feleslegesen állunk, és nem haladunk. Persze tömeg volt meg lassú forgalom, de nem volt káosz és lökdösődés.
Az meglepett, hogy a jegyeket már évek óta nem lehet passra cserélni, de az főleg, hogy erről a központi információs irodán kívül senki nem tudott. A jegyellenőrző szoftver hibája kicsit bosszantó volt, mert nem tudtuk, meddig kell kint rostokolnunk péntek reggel, de szerencsére nem maradtunk le semmiről.
A FanZone-os felhajtás nem ért meglepetésként, láttuk a közvetítésekben, hogy ez milyen. De mégis eszembe juttatta, hogy mennyire más volt ez régen. Néhány árus, és ennyi, de mindenhol lehetett füldugót kapni. Erre idén nem volt annyira szükség. Féltem is a hétvége előtt, hogy ez a furcsa szabályrendszer mennyire teszi tönkre az élményt, hiszen én már láttam korábban. Nem tette tönkre, de a rajtnál várt libabőr azért elmaradt. Biztos az is hozzátett az élményhez, hogy a pályán zajló események is izgalmasak voltak.
Az első pályára gördülő autóknál összemosolyogtunk, egy autóverseny helyszínre érkezve akkor tudja az ember, hogy jó helyen jár, amikor meghallja az első versenyhangokat. És talán az is itt dől el, hogy valaki megszereti-e az autósportot élőben.
A testvéreim véleménye megoszlott arról, hogy élőben vagy kamerán keresztül drámaibb a sport. Egyikük szerint itt ülve egy kicsit elmért féktávra is felkapja a fejét az ember, míg a tévében azt észre sem veszi. A másikuk szerint, mivel nem olyan közelről látni, mint a közvetítésben, olyan, mintha kis játékautók lennének csak. Abban viszont teljesen egyetértettek, hogy egész más innen, mint a képernyők elől.
A vasárnapi Forma-3-as rajt volt talán az első igazi autóverseny-pillanat. Az első verseny, amelyet az elejétől a végéig láttunk. A két nevelő széria sprintfutamát az egyéb FanZone tevékenységek miatt kihagytuk, ami nekem egyedül eszembe se jutott volna, de örülök, hogy megnéztük az interjúkat, többet látni a versenyzőkből ilyenkor, mint a parádé alatt. Ekkor még nem volt tömeg a lelátón, és minden akciót lehetett látni.
Az elsőbálozókat kérdezve a hétvége másik fénypontja a leintés után volt. A díjátadót még a tribünről kivetítőn néztük, de utána lesétáltunk a célegyenesbe. Hihetetlen belegondolni, hogy nem is olyan régen milyen autók száguldottak ott. Tökéletes levezetése volt ez a hétvégének, sétálni a pályán, belesni a garázsokba, elcsípni a Racing Bulls ünneplését a kettős pontszerzés miatt. Próbáltuk beinni a hely szellemét, és magunkkal vinni azt, kelleni fog a nyári szünet alatt.
Jövőre talán már a Kibicek képviseletében érkezem majd?
