Kép forrás: transfermarkt.com
Mint az már május 19-én, az utolsó előtti fordulóban a Manchester City bournemouthi döntetlenjével kiderült: az Arsenal a 2003/2004-es bajnoki címe után 22 évvel ismét felült Anglia futballtrónjára. Továbbá a május 30-i budapesti Bajnokok Ligája-döntőben is hajszálon múlt az Ágyúsok első BL-címe. De nem az idei szezon csodája volt ez az eredmény, hiszen Mikel Arteta és a Kroenke család több, mint 8 éve egy tudatosan felépített szisztematikus terv megvalósításán dolgozik, s ez a projekt még korántsem ért véget, legalábbis a spanyol mester szerint. Tény, hogy a jelenlegi Arsenal játéka nem éppen a látványosságról híres, ám balgaság lenne csak a mutatott játék alapján megítélni a gárdát, főként ha az abszolút célravezető volt.
Sosem rejtettem véka alá a barátaim és az ismeretségi körömben azt, hogy Arsenal-szimpatizáns vagyok, de újságíróként e cikk megírása előtt próbáltam nyugodtan átgondolni mindkét oldalt és objektíven értékelni az Ágyúsok ezen teljesítményét. Maradjunk annyiban, hogy ez mindig nehéz, mert a fanatikus oldalt és a rideg kritikus részt is egyben kell képviselni. Az elmúlt két évtizedben sok dolog történt az Arsenal háza táján. Megélték a mélységeket, és ha csak azt kellene kiemelni, mi történt azóta, hogy a mostani előtt legutoljára bajnoki címet szerzett a csapat, hát igencsak zanzásítani kellene, mit emeljünk ki. Mert azóta egy új generáció nőtt fel, és a szombati BL-döntőn pályára lépett Arsenal játékosok közül ketten is – név szerint Mosquera és Lewis-Kelly – a 2004-es Invincibles csapat éremátadója után születtek.
Szurkolóként extázisban lehetett megélni ezt a szezont – volt időszak, amikor a gárdát négy trófeára is esélyesnek tartották a fogadóirodák –, és sokan hajlamosak voltak szemet hunyni a játékminőség felett, ami egyértelműen az eredményesség áldozatává vált. A kritikusok hangja viszont felerősödött: „Győzött a futball vasárnap…”, „Elköltöttek 200 milliót igazolásokra, mégiscsak nyögvenyelősen ment minden…”, „Antifutball…” A kritika részben jogos, hiszen a néző nem unalmas védekezős, passzolgatós meccseket akar látni. Ám ezek a kommentek sokszor anélkül születtek, hogy a bírálók benéztek volna a kulisszák mögé, hogy milyen koncepciók és tervek mentén jutott el idáig a gárda.
Tegyük fel, valaki egy lakatlan szigeten ragadt 2019 óta, és tegnap csodás módon megtalálták. Ha ő történetesen egy Arsenal-szurkoló, akivel közlik, hogy három ezüstérmes szezon után a csapat végre bajnok lett, sőt, BL-döntőt is játszott, amit csak 11-esekkel bukott el a világ jelenlegi legjobb klubcsapata ellen, vajon az lenne az első kérdése, hogy: „Jó-jó, de szép játékkal…?”
A taktika: Kontroll és rögzített helyzetek
Kétségtelenül hatalmas a kontraszt. Míg az elmúlt években a megszokott, vállalkozószellemű támadójáték és a sok átmenet jellemezte az Ágyúsok futballját, az idei szezonra Arteta és stábja egy stabil, ám jóval kockázatmentesebb offenzív taktikát alakított ki. Ehhez párosultak a tökélyre fejlesztett és idén ténylegesen beérő szöglet- és szabadrúgás-variációk. Ezt annak a Nicolas Jovernek köszönheti a liga, és legfőképpen az észak-londoni gárda, aki évek óta a stáb tagjaként, strukturáltan és lépésről lépésre tervezi meg a legnagyobb precizitással a mérkőzéseken történő rögzített helyzetek kivitelezését. Az eredmény: egy kontrollmániás szakvezető által felügyelt futballgépezet, ami kis túlzással leuralta az angol ligát, és majdnem Európát is egy sokak által nézhetetlennek titulált focival.
Szerencse, sorsolás és a bírók
Fontos azonban kontextusba helyezni a sikert. A Bajnokok Ligája veretlen ligaszakasza után az Arsenal enyhén szólva is kedvező ágon jutott el a budapesti döntőig, ahol sem a Sporting, sem a Leverkusen, sem az Atletico Madrid ellen nem volt igazán meggyőző a játéka. Ezzel szemben a másik ágon a PSG a Chelsea-t, a Liverpoolt és a BL másik legnagyobb esélyesének tartott Bayern Münchent utasította maga mögé.
A bajnokságban a stabilitás volt a kulcs, de a riválisok hullámzó teljesítménye is segítette az Arsenalt. Nem okozott törést a Wolverhampton elleni döntetlen vagy a Bournemouth elleni vereség sem, mivel másik bajnokaspiráns Manchester City is sokat botlott. Emellett minden bajnokcsapatnak szüksége van szerencsefaktorra: ami tavaly kifelé pattant a kapufáról, az idén befelé szállt. Vagy ott vannak az örök vitát generáló bírói ítéletek. A Jover-féle pontrúgásoknál Gabrielék eleve pengeélen táncoltak, ezen rögzített helyzetek kivitelezése sokszor súrolta a szabálytalanságot. Tavaszra a PGMOL (az angol játékvezetői testület) szigorúbban kezdte megítélni a 16-oson belüli kapusok elleni akciókat, de paradox módon egy ilyen, West Ham elleni esetben ez a szigorítás segítette hozzá az Arsenalt a bajnoki címhez.
Elköltött milliók és az akadozó támadógépezet
Az anyagi források idevonatkozó relevanciáját is érdemes vizsgálni. A tavaly nyári transzferablak igencsak aktív volt: Eberechi Eze, Viktor Gyökeres, Pierro Hicapié,Noni Madueke és Martin Zubimendi is Észak-Londonba tette át a székhelyét, erősen jelezve a futballvilág felé, hogy valami nagyszabású terv készül. A megvalósításba azonban hiba csúszhatott – vagy Arteta pontosan így tervezett mindent.
Az a tény, hogy a támadójáték nemcsak kevésbé lett látványos, de számokban mérhetően is kevesebb gólt hozott, igencsak elgondolkodtató. Míg a 2023/24-es szezonban egy kevésbé mély kerettel 91 gólt rúgtak és 89 pontot szereztek – ami akkor csak az ezüstre volt elég –, most 85 egységgel és mindössze 71 találattal lettek bajnokok. Az eredmények jöttek, csak a gólok nem. Egy kicsit „olaszos” lett a stílus.
Ez hozta magával a kritikus hangokat, ugyanakkor azt a tényt is, hogy a védelem tengelye és a kapusposzt világklasszis szintre emelkedett. Az éppen a végső tizenegyest a budapesti döntőben elhibázó Gabriel Magalhaes jelenleg a topfutball egyik (ha nem a legjobb) bal oldali középső védője, míg párja, William Saliba szintén páratlan képességekkel bír. Sokan talán elfelejtik feltenni maguknak a kérdést: mi történik egy sérülés rehabilitációjakor, vagy hogyan alkalmazkodnak a különböző formációváltásokhoz? Arteta ezeket folyamatosan monitorozza, aminek ékes bizonyítéka Declan Rice. Ő csapágyasra hajtotta magát a középpályán, és a Raya–Gabriel–Saliba hármas mellett a legfontosabb, legtöbbet játszó láncszeme lett ennek a gépezetnek.
De miért döcög a támadójáték? A sztárokhoz mindig idomulnia kell a játékstílusnak. Jó példa erre Viktor Gyökeres esete. Míg Kai Havertzel komplexebb volt a játék képe a pályán, addig a Gyökeressel felálló Arsenal sok esetben korlátozottnak tűnt. A svéd a klasszikus center abszolút példája, ám mondjuk egy Erling Haalandhoz képest feleannyi gólban sem vállalt szerepet, így az ő szerződtetése felerősítette a bírálatokat. A költekezés viszont nem áll meg: már most felröppent az Aston Villa kiválósága, Morgan Rogers, és az Atlético játékosa, Julián Álvarez neve is, kettejük ára együtt 200 millió euró körül tendál. Ezek alapján a keret mélyítés biztosan nem állt meg Gyökeresék szerződtetésével, azonban az újjab sztárok leigazolása felvet egy-két kérdést: Ki fog kimaradni? Kit adnak el? Hogyan módosul a játékfelfogás?
Ezt a csapatot jelenleg sem szeretni, sem utálni nem könnyű. A szimpatikus ezüstérmesből egy aligha látványos, pragmatikus gárda kovácsolódott, ami valójában még mindig nincs teljesen kész. Kevesebb szerencsével idén is trófea nélkül zártak volna. Egy kicsit többel viszont most BL-történelemről beszélnénk.
A végszót azonban nem a statisztikák, hanem az Arsenal idevonatkozó latin mottója adja meg: Victoria Concordia Crescit ami annyit jelent: “A győzelem az harmóniából származik.“ Harmónia pedig van. Ha másban nem, a védekezésben biztosan.
