A Nagyerdei Stadion már látott csodát. Megélt bronzérmet, kiesést, feltámadást és menekülést is. Debrecenben az utolsó fordulók valahogy sosem csak egyszerű mérkőzések. Mindig van bennük valami végletes: remény, rettegés vagy megváltás. A Loki-szurkoló pedig pontosan tudja, hogy május környékén nem lehet nyugodtan hátradőlni.
Egy gólnélküli békéscsabai döntetlen 2016-ban bronzérmet ért, mert közben az MTK elbukott a Vasas ellen. Három évvel később ismét az utolsó kör döntött: a DVSC kiütötte a Paksot, a Honvéd pedig elintézte az MTK-t, és újra a Debrecené lett a harmadik hely. Aztán jött 2020. Ugyanaz az ellenfél, ugyanaz az idegállapot, csak éppen tragikus véggel: a Paks elleni 1–1 kiesést jelentett. A Nagyerdő akkor lesújtva engedte haza a drukkereket.
A Loki azonban visszajött. NB II-es bajnoki címmel, új reményekkel, majd újabb bronzéremmel. Tavaly pedig Székesfehérváron kellett élet-halál meccset nyerni a bennmaradásért. Megnyerték. Most pedig ismét Európáról szólt az utolsó este.
Szomorkás idő, és egyre erősödő eső fogadta a csapatokat a Nagyerdei Stadionban, de Debrecenben az ilyen időjárás csak díszlet. A lelátón már a kezdés előtt érezni lehetett azt a különös, szezonvégi feszültséget, amikor mindenki számolgat, telefonokat néz, másik meccseket figyel, miközben próbál a saját csapatára koncentrálni.
Az este mégis ünneppel indult. Szűcs Tamás átvette az év legjobbjának járó Zilahi-díjat, a stadion pedig vastapssal köszöntötte a fiatal válogatott játékost. Egy pillanatra eltűnt a tabella, eltűntek a számítások. Csak a taps maradt.
Az Újpest-tábor hiányzott. Előre jelezték, hogy távol maradnak. A Loki B-közepe viszont gondoskodott róla, hogy ne legyen csend. A második percben már állt is a játék a fellobbanó görögtüzek füstje miatt. A stadion lassan megtelt az égett pirotechnika szagával, a reflektorok fényében gomolygó füst pedig olyan hátteret adott a kora esti meccsnek, mintha nem is bajnokit, hanem valamilyen dél-amerikai kupameccset rendeznének a Nagyerdő közepén.
Közben jött az első hideg zuhany. A rivális meccsen Hahn már az első percben betalált Diósgyőrben. A telefonokra pillantó nézők egyszerre szisszentek fel. Debrecenben ilyenkor futótűzként terjed a hír a lelátón. Bemondó sem kell, elég néhány csalódott arc.
A Loki viszont ment előre. Szűcs lövésénél felhördült a stadion, majd nem sokkal később Dzsudzsák szöglete után Mejías betalált. Abban a pillanatban újra élt a bronzálom. A stadion egyszerre lett hangosabb, tüzesebb, reménytelibb.
Csakhogy Miskolcról újabb rossz hír érkezett. A Paks kétgólos előnybe került, majd Hahn második találatával gyakorlatilag el is döntötte az érem sorsát. Mire az eső elállt, Debrecenben már mindenki tudta: a bronz valószínűleg elúszott.
De a stadion nem halkult el.
Az ilyen estéknek éppen ez a szépsége. Hogy a szurkoló egy idő után már nemcsak az eredményért marad. Hanem az érzésért. A közös dühért egy elmaradt szabadrúgás után, a reklamálásért, amikor Bogár játékvezető előnyszabálya inkább hátrány lett, vagy azért a kisebb tömegjelenetért, amikor Fenyő Noah sárga lapja után Dzsudzsák is odalépett számon kérni az esetet. A stadion felmorajlott, a kispadok előtt mindenki összegyűlt, és néhány másodpercre végre valódi tűz költözött a pályára is.
A félidő végén aztán megérkezett az újabb debreceni gól. Kocsis vagy Komáromi? A stadion először Kocsist ünnepelte, aztán később kiderült, mégis Komáromi volt a gólszerző. De ez akkor senkit nem érdekelt. A lelátón már énekelték: „Irány Európa!”
A második félidőben egyre inkább ünnepi jellege lett az estének. A görögtüzek újra és újra fellobbantak, vörös fénybe borítva a tribünt. A pályán néha leült a játék, de a lelátón egyetlen pillanatra sem fogyott el az energia.
A legszebb jelenet talán a 76. percben érkezett. Dzsudzsák Balázs lejött a pályáról, a csapatkapitányi karszalag pedig Szűcs Tamáshoz került. Egy pillanat volt csupán, de benne volt a Loki múltja és jövője egyszerre. Az elmúló korszak és az érkező új.
Az Újpest szépítő gólja a hajrában már semmit sem változtatott a hangulaton. A stadion tudta, hogy a negyedik hely Konferencia-liga-selejtezőt ér. És egy évvel azután, hogy a Loki még a kiesés szélén táncolt, ez most felért egy dobogóval.
A lefújás után ünneplés kezdődött. Nem felszabadult őrület, inkább valamiféle hálás öröm. A szurkolók nem az elveszített bronzérmet siratták, hanem azt ünnepelték, hogy ismét van értelme európai álmokról beszélni Debrecenben.
Közben azonban ott lebegett valami bizonytalanság is az estében. Navarro ünneplése inkább búcsúnak tűnt, mint közös jövőnek. A játékosok arcán, az ölelésekben, a hosszú pacsizásokban benne volt: ez a csapat nyáron változni fog.
És talán éppen ettől volt igazán különleges ez az este.
Mert a Nagyerdei Stadion nemcsak egy újabb szezon végét látta. Hanem egy új korszak küszöbét is.
A kérdés már csak az: amikor újra felhangzik az Európa-induló Debrecenben, kik lesznek ott a pályán – és ki ül majd a kispadon.
