Van egy szleng, amit a futballkedvelők gyakran említenek. Mégpedig, hogy az olasz bajnokság egy nagy „játékostemető”. De ha kicsit a dolgok mögé nézünk, rájöhetünk, hogy ez nem feltétlenül van így.
Szerintem a baj ott kezdődik, hogy az olasz scoutok/játékosmegfigyelők néha nagyon benéznek dolgokat. Olyan középszerű játékosokat hoznak be Kelet-Európából vagy Afrikából, vagy éppenséggel Ázsiából de mostanában Dél-Amerikából is, akiket aztán úgy tálalnak a médiában, mintha az új Messit vagy Yaya Tourét találták volna meg. Aztán amikor a srác nem tudja egyből felvenni az olasz foci ritmusát, vagy éppenséggel rossz formában van, egyből rásütik, hogy „bukott tehetség”, meg hogy „eltűnt a süllyesztőben”. És sokszor az is előfordul, hogy soha nem is volt benne több, csak volt egy-két jó szezonja.
De nem csak velük van baj. Az olasz szigor is nagy. Sok olasz csapatnak van jó technikával, gyorsasággal és egy kicsi pimaszsággal rendelkező játékosa. És ha egy ilyen gyerek nem tanulja meg két hét alatt, hogyan kell 40 métert visszazárni és védekezni egy teljesen súlytalan szituációban, az olasz edzők simán kiteszik a keretből. Ott a taktika az isten, az egyéniséget meg a sebességet sokszor feláldozzák a fegyelem oltárán. Ami egy brazil vagy argentin játékos esetében, de még egy szerb vagy belga játékosnál is gyakran vétek.
Ott volt például De Ketelaere a Milanban, a belga csodagyerek, akitől mindenki a megváltást várta, aztán ráhúztak egy olyan taktikai kényszerzubbonyt, amiben levegőt sem kapott. Vagy Eriksen, akit Conte hónapokig jegelt, mert „túl finom” volt abba a spártai szintű taktikába, amit ő alkalmazott.
Amikor egy játékos eltűnik Olaszországban, az nem feltétlen azért van, mert elfelejtett focizni. Vagy mert fejben nem bírja, vagy technikailag gyenge. Ott egy kiesőjelölt védelme is olyan szinten mozog együtt, mint egy svájci óra. Aki nem tudja ésszel feltörni a falat, az legtöbbször elbukik. Lehet ezt temetőnek hívni? Szerintem inkább csak sokszor értelmetlen a játékoshasználat és a játékosokkal való bánásmód (nem a fizetés értendő ez alatt). Illetve a mentális részén magas a léc.
És mi van azzal, aki nem felel meg? Megkapják a szokásos „bukott tehetség” „egy szezonos csoda” jelzőket. Vagy jön a végtelen kölcsönadási spirál. A nagyklubok úgy gyűjtik a játékosokat, mint a Panini-matricákat, de gőzük sincs, mihez kezdjenek velük. Aláír valaki egy topcsapathoz, aztán pár hét vagy hónap után már küldik is el kölcsönbe a Serie B-be vagy a C-be. Mire feleszmél, már 23-24 éves, nincs fix helye, nincs egy edzője, aki tényleg bízna benne, és a fejlődése örökre megreked. Ők a rendszer láthatatlan áldozatai.
Kivételek természetesen mindig vannak, és szerencsére hébe-hóba feltűnik egy-egy kreatívabb játékos, aki megcáfolja az én véleményemet. Például Kenan Yıldız és Nico Paz.
És azért lassan, de biztosan szűrődik be a reménysugár. Remek példa erre Cesc Fabregas által irányított Como. A kis középcsapat, sokkal jobban mer egyéniségeket alkalmazni és egyfajta serszabadabb játékot játszani, mint a nagyobb csapatok. Meg is van az eredménye hiszen nem véletlen, hogy jelenleg ötödikek a Serie A-ban.
Az olasz foci leginkább nem a látványról szól, hanem sokkal inkább a rendszerről. Lehet ezt szeretni vagy utálni, de az biztos, hogy az olasz futballban sincs kolbászból a kerítés, vagy ha úgy tetszik, pizzából..
És hogy ez a fajta futballrendszer mennyire versenyképes ma a többi topbajnoksághoz képest? Ezt döntse el mindenki maga.
