Az ősz országúti kerékpárversenyei egészen új forgatókönyvet hoztak: Tadej Pogačar sérülése után a világbajnokságon egy korábbi segítő szólógyőzelme, az Európa-bajnokságon pedig két klasszis utolsó méterekig tartó párharca került a középpontba. Montrealban Brandon McNulty írta át az erőviszonyokat, Szlovéniában Remco Evenepoel bizonyította, hogy a legkiélezettebb helyzetekben is képes győzni.
Egy sérülés, amely mindent megváltoztatott
Tadej Pogačar hiánya alapjaiban rendezte át az őszi országúti kerékpáros szezon erőviszonyait. A szlovén klasszis az elmúlt években a legnagyobb versenyek egyik meghatározó szereplőjévé vált, rekordhosszú támadásaival, kivételes állóképességével és sokszor már-már unalmasan kiszámítható fölényével. A Vueltán elszenvedett sérülése miatt azonban nem védhette meg világbajnoki címét Montrealban, ezzel pedig olyan lehetőség nyílt meg a mezőny előtt, amelyre a legnagyobb esélyesek árnyékában korábban aligha számíthattak.
A világbajnokság így nem egy újabb Pogačar-show-ról, hanem a taktikai csatákról, az egymást követő támadásokról és a folyamatosan változó erőviszonyokról szólt. A papírforma szinte teljesen elvesztette a jelentőségét: a legnagyobb nevek egymást figyelték, miközben egy olyan versenyző került a főszerepbe, akinek a neve ritkán szerepel az esélylatolgatások első sorában.
A világbajnokság és az Európa-bajnokság két különböző történetet írt, közös pontjuk azonban ugyanaz volt: a kerékpársport legmagasabb szintjén sem lehet mindent előre megtervezni.
McNulty: a segítőből világbajnok
A montreali világbajnokság legnagyobb meglepetését Brandon McNulty szolgáltatta. Az amerikai versenyző nem ismeretlen a profi mezőnyben, hiszen időfutamokon és egynaposokon is bizonyította már képességeit, pályafutása jelentős részében azonban a csapatérdekek szolgálata határozta meg a szerepét. A UAE Team Emirates színeiben rendszeresen Tadej Pogačar segítőjeként dolgozott, és máskor is a csapatkapitányok sikeréért vállalt kulcsfontosságú feladatokat.
Montrealban viszont nem kellett mások győzelméért dolgoznia. Ezúttal ő kapta meg a lehetőséget, és élt is vele.
A 273,4 kilométeres versenyen egymást követték a támadások, a favoritok pedig hosszú időn keresztül képtelenek voltak olyan helyzetet kialakítani, amelyben egyértelműen magukhoz ragadhatták volna az irányítást. A hajrához közeledve egyre több versenyző próbálkozott, miközben az amerikai válogatott türelmesen várta a megfelelő pillanatot.
McNulty végül nagyjából 33 kilométerrel a cél előtt indította meg döntő támadását. A szólója elsőre merész vállalkozásnak tűnt, hiszen olyan klasszisok üldözték, mint Mathieu van der Poel, Remco Evenepoel, Isaac del Toro, vagy éppen a fiatal titán, Paul Seixas. Az amerikai azonban nem egyszerűen elszökött a mezőnytől: a hajrá minden nehézségét túlélte, és még akkor is meg tudott újulni, amikor az üldözők az utolsó kilométereken már vészesen közeledtek hozzá.
A különbség tíz másodperc környékére olvadt, azonban a riválisok között nem alakult ki tökéletes együttműködés, így McNulty végül 13 másodperces előnnyel ért célba. A dobogón az ausztrál Michael Matthews és a holland Mathieu van der Poel követte.
Az amerikai ezzel 1993 óta először szerzett világbajnoki címet az Egyesült Államoknak a férfi elit országúti mezőnyversenyben.
A győzelem különlegességét nem pusztán a váratlansága adta. McNulty olyan versenyzőként érkezett Montrealba, aki a szezon során megszokta, hogy mások sikeréért dolgozzon. Most viszont éppen azokkal a képességekkel nyert, amelyeket a segítői szerepben is kamatoztatott: a jó helyezkedéssel, a megfelelő pillanat felismerésével és azzal a képességgel, hogy a legnehezebb percekben is be tudja osztani az erejét. Az sem mellékes, hogy a pálya karakterisztikája is illeszkedett McNulty erősségeihez, hiszen az amerikai kiváló időfutammenő és szólója során mindez nagyban segítette az előny kiépítését és megtartását.
A világbajnoki cím egyúttal emlékeztetett arra is, hogy az országúti kerékpárverseny nem kizárólag az egyéni klasszisokról szól. Az amerikai csapat összehangolt munkája, a társak korábbi támadásai és az üldözés során kialakult taktikai bizonytalanság egyaránt hozzájárult McNulty sikeréhez. A győzelemhez kellett a kiváló forma, de az is, hogy a versenyző pontosan akkor lépjen elő főszereplővé, amikor a többiek még egymást próbálják legyőzni.
Szlovéniában már nem a szóló, hanem a célfotó döntött
Ha Montrealban a kiszámíthatatlanság és a taktikai káosz dominált, a szlovéniai Európa-bajnokság egészen másfajta izgalmakat hozott. Itt nem egy váratlan szólógyőzelem, hanem két világklasszis végletekig kiélezett párharca döntött az aranyéremről.
A belga Remco Evenepoel és az olasz Giulio Ciccone a verseny hajrájában lépett el a riválisoktól. A döntő támadásra a Možjanca emelkedőjén került sor, ahol a két versenyző fokozatosan olyan előnyt épített ki, amelyet a mögöttük haladók már nem tudtak ledolgozni. A célhoz közeledve világossá vált, hogy az Európa-bajnoki cím sorsa kettejük között dől el.
A két kerékpáros azonban nem ugyanúgy közelítette meg a finálét. Ciccone nem minden helyzetben vállalta magára a vezetés és az üldözés terhét, Evenepoelnek pedig úgy kellett beosztania az erejét, hogy közben a sprintre is maradjon tartaléka. A belga számára különösen fontos volt a győzelem, hiszen a montreali világbajnokságon elmaradt a várakozásoktól, az Európa-bajnokságon viszont újra lehetősége nyílt arra, hogy bizonyítsa klasszisát.
A célegyenesben aztán minden a végletekig kiéleződött. Ciccone és Evenepoel szinte egyszerre érkezett a vonalhoz, a győztest pedig csak a célfotó tudta egyértelműen meghatározni. A hivatalos eredmény szerint a belga mindössze 0,0028 másodperccel előzte meg olasz riválisát. Christian Scaroni lett a harmadik, közel egyperces hátránnyal.
Evenepoel ezzel megszerezte első elit országúti Európa-bajnoki címét, és újabb jelentős trófeával bővítette amúgy is kiemelkedő eredménylistáját. A siker azért is értékes, mert ezúttal nem egy hosszú szólóval vagy látványos fölénnyel nyert: a megfelelő taktikai döntések mellett a robbanékonyságára és a hajrában mutatott mentális erejére is szüksége volt.
Két verseny, kétféle tanulság
A világbajnokság és az Európa-bajnokság közötti különbség szinte tökéletesen megmutatta az országúti kerékpársport két arcát.
Montrealban a bizonytalanság teremtette meg a drámát. Pogačar távollétében egyetlen csapat vagy versenyző sem tudta teljesen ellenőrzése alatt tartani a versenyt, a folyamatos támadások pedig olyan helyzetet teremtettek, amelyben McNulty felismerhette a győzelem lehetőségét. Az amerikai diadala a türelem, a csapatmunka és a megfelelő pillanatban meghozott döntés jutalma lett.
Szlovéniában ezzel szemben két klasszis közvetlen párharca vitte el a főszerepet. Evenepoel és Ciccone nem tudta egymást lerázni, így végül a legapróbb különbség döntött. A két versenyző teljesítménye azt bizonyította, hogy a kerékpársportban a hosszú emelkedőkön kialakított előny sem garantálja a sikert: az utolsó néhány száz méteren egészen más képességekre lehet szükség.
A két bajnokság közös tanulsága, hogy Pogacar hiánya nem egyszerűen egy favoritot vett ki a képletből. Teret adott másoknak, hogy saját történetet írjanak, és megmutatta, milyen sokféle forgatókönyv vezethet a győzelemhez.
McNulty számára Montreal pályafutása meghatározó pillanata lett: a segítőből világbajnok vált. Evenepoel pedig Szlovéniában bizonyította, hogy a csalódást keltő világbajnoki szereplés után is képes a legmagasabb szinten reagálni.
Az ősz két nagy bajnoksága így két különböző okból marad emlékezetes. Az egyik a váratlan győzelemről szólt, a másik arról, hogy két kivételes versenyző között végül mindössze néhány ezredmásodperc döntött. És éppen ez az, ami miatt az országúti kerékpársport továbbra is képes újra és újra felülírni a papírformát.
