Felnézünk a sportolókra, elismerjük a teljesítményüket. Pályafutásokat végig nézve a mélypontok, a pokoljárások gyakran csak egy rövidke fejezetnek tűnnek. A szerencsésebbek a későbbi teljesítményükkel el tudták törölni az alámerülést, viszont vannak, akiknek csak részben vagy sehogyan sem sikerült ez. Roberto Baggio nem tartozott a szerencsések közé, pedig tiszteletre méltó pályafutást futott be.
1994.07.17-e. Egyesült Államok, Pasadena. Labdarúgó világbajnoki döntő. A Brazília – Olaszország mérkőzésen nem esett gól, sem a rendes játékidőben, sem a hosszabbításban. A büntető párbajban, az ötödik körben Roberto Baggio állt a labda mögé, azzal a teherrel a vállán, hogyha hibázik a dél-amerikaiak viszik haza a trófeát. Biztos ítéletvégrehajtónak számított, azonban a mindent eldöntő pillanatban a kapu fölé lőtte a labdát. Hazájával együtt ő is egy álommal kevesebb lett.
A lövés után az 1993-as Aranylabda győztes megtörten ácsorgott a pályán az ünneplő brazil játékosok közelében. Későbbiekben így írta le az érzéseit: „Ha akkor lett volna nálam kés, leszúrom magam. Ha pisztoly, lelövöm. Abban a pillanatban meg akartam halni. Így volt.” A sors különös fintora, hogy talán ő tette a legtöbbet azért, hogy átélje ezt a pillanatot, hiszen a kieséses szakaszban az olaszok hat rúgott góljából ötöt vállalt magára, így többedmagával a második legtöbb találatot jegyző játékos volt ezen az eseményen.
A következő idényben nagyrészt sérüléssel bajlódott, akkori egyesületében a Juventusban, ahol Marcello Lippi vezetőedzővel nem ápolt túl jó viszonyt, de azért összejött számára élete első olasz bajnoki címe. A következő idényben szintén, de akkor már az AC Milan játékosaként. Ezek után a nagyobb klubsikerek elkerülték, de azért szép számmal termelte a gólokat, a Bologna, az Internazionale, és a Brescia gárdájában. Tagja volt az olasz válogatott 1998-ban negyeddöntőig jutó csapatának, ahol a franciák ellen kiesést hozó tizenegyes párbajban értékesítette a büntetőjét. Szeretett volna részt venni a 2002-es tornán is, de Giovanni Trapattoni nem válogatta be az utazó keretbe. Klubszinten az utolsó mérkőzését a Brescia színeiben játszotta, 2004. május 16.-án a San Siróban az AC Milan ellen.
Aranylabdás. Egy korszakos zseni. Olasz bajnok- és kupagyőztes. Karrierje során több mint kettőszáz találatig jutott csak a Seria A-ban. Pályafutása alatt sok mindent elért, de mégsem ez maradt meg róla a köztudatban, hanem az az egyetlen lövés. Viszont ahogy a jól ismert közmondás tartja „Nem az az erős, aki nem esik el, hanem az, aki mindig fel tud állni”. Ő megtette, annak ellenére, hogy az a hiba saját elmondása szerint is örökké kísérti majd: „Az idővel az ember megtanul együtt élni vele, de az a seb soha nem gyógyul be.” Ha esetleg egy ballépés után úgy érezzük, hogy összedől körülöttünk a világ gondoljunk az ő történetére, mert ez a példaértékű néma talpra állás reményt és kiutat mutathat.
Borítókép forrása: Wikimedia Commons
