kép forrása: TheGuardian
A nemzetközi sportmédia napok óta a negyvenegy éves Cristiano Ronaldo könnyeivel és drámai búcsújával foglalkozik. Érthető az érzelmi megközelítés, hiszen a labdarúgás történetének egyik legmeghatározóbb alakja köszönt el a világbajnokságoktól. Ugyanakkor, ha a szentimentális narratívát félretéve a puszta tényeket és a statisztikai adatokat vizsgáljuk, egy jóval kíméletlenebb, ám annál tanulságosabb kép rajzolódik ki.
Baljós előjelek
Érdemes rögtön Ricardo Quaresma, a portugál válogatott korábbi kiválóságának kíméletlenül őszinte értékeléséből kiindulni: hiába a papíron kivételes tehetségű játékosokból álló keret, a portugál középpálya erőtlen maradt, a védelem pedig a kritikus pillanatokban teljesen szétesett.
Habár sokan – főként a világklasszis középpálya miatt – titkos esélyesként tartották számon Portugáliát, ezt a sanszot nem sikerült a gyepre kivinni. Borzasztóan beszédes volt már a K-jelű kvartettből való továbbjutás is, ugyanis nemhogy nem lettek csoportelsők, de a Kongói Demokratikus Köztársasággal csak egy 1–1-es döntetlenre, míg a csoportgyőztes Kolumbiával szintén egy gól nélküli „rangadóra” voltak csak képesek. (Egyedül az Üzbegisztán felett aratott gólparádé mentette meg a kieséstől a bordó mezeseket.) Aztán jött a következő kör, ahol mondhatni a szerencsének és a modern labdába épített érzékelőnek köszönhették Ronaldóék, hogy a továbbjutás meglett 90 perc alatt, és nem kellett túlórázni.
Aztán jöttek a spanyolok…
A 91. percben született egyetlen találat csupán a végkifejlete volt annak a folyamatnak, amelynek során Luis de la Fuente, a spanyolok szövetségi kapitánya lépésről lépésre felőrölte a luzitánokat. Bámulatos az az edzői érettség, amellyel a spanyol szakvezető menedzselte a kilencven percet, és drámai az a tehetetlenség, amely a túloldalon az immáron csak exszövetségi kapitány, Roberto Martínez munkáját jellemezte.
A felállított csapda és a tudatos passzivitás
A mérkőzés dinamikája egyértelmű edzői mestertervet tükrözött. Az első negyedóra tekintélyt parancsoló spanyol kezdése után a csapat tudatosan átadta a kezdeményezés lehetőségét, felhagyott a magas letámadással, és teret engedett a portugál labdakihozataloknak. A portugál válogatott pedig belesétált ebbe a taktikai csapdába: birtokolták ugyan a labdát (a második tizenöt percben már 51,2 százalékban), de teljesen meddő módon, kapura lövés nélkül emésztették fel a saját energiáikat. A spanyolok eközben stabilan zártak, és veszélyes kontratámadásokat vezettek – ha Diogo Costa nem véd bravúrral Lamine Yamal, majd Álex Baena kísérleténél, a spanyol fölény már jóval korábban megmutatkozott volna az eredményjelzőn is.
Edzői beavatkozások: a professzionalizmus diadala a megalkuvás felett
A valódi fordulópontot az 56. perc hozta el, amikor Nuno Mendes sérülése miatt a portugál bal oldal meggyengült. Ezt kihasználva a spanyolok fokozatosan növelték a nyomást. Luis de la Fuente tökéletes ütemben nyúlt bele a mérkőzésbe. Az utolsó negyedórában a spanyolok már 65 százalékban birtokolták a labdát, több mint kétszer annyit passzoltak, mint ellenfelük, és egy agresszív, vertikális futballal teljesen a kapujuk elé szegezték a fáradó luzitánokat.
A két együttes cseréinek hatékonysága közötti különbség jelentette a végső döntést. Míg a spanyoloknál pályára lépő Fabián Ruiz, Ferran Torres és Mikel Merino frissességet, dinamikát és végül a győztes gólt hozták magukkal, addig a portugál változtatások kifejezetten rontottak a csapat helyzetén. A 83. percben beálló Bernardo Silva felesleges szabálytalansága teremtette meg az alapot a győztes spanyol találathoz, amelynél a portugál védelem pusztán asszisztált Torres kiugratásához és Merino higgadt befejezéséhez.
A portugál „alaptörvények”
Ezzel párhuzamosan elkerülhetetlen a csapatkapitány, Cristiano Ronaldo szerepének mélyebb, strukturális elemzése. Bármilyen fájdalmas is a szurkolók számára, ki kell mondani: Ronaldo évek óta szakmai és taktikai szempontból is zavaró tényezővé vált a válogatottban. Pályafutása hajnalán, klasszikus szélsőként vagy visszavont támadóként egészen más feladatkört látott el, a modern játékrendszerekben klasszikus centerként viszont már nem annyira aktív a támadójátékban, miközben teljesen beszűkíti a csapat variációs lehetőségeit.
A közvélemény és a szakma joggal várta volna tőle az Erling Haaland-féle, fizikálisan domináns, gólratörő, dinamikus centerjátékot, ám helyette egy leáldozó csillag utolsó, elkeseredett erőlködését kaptuk a pályán. Ronaldo spanyolok elleni statisztikái önmagukért beszélnek: tizenhét akció, egyetlen megnyert támadópárharc, sikeres csel és kulcspassz nélkül. Míg a spanyolok tizenegy aktív emberrel uralták a hajrát, Portugália a pályán érdemi emberhátrányban küzdött.
Portugáliában az íratlan alaptörvény részét képezte az elmúlt évtizedben az a tény, hogy Cristiano Ronaldo behívója mellett a kezdőcsapatban elfoglalt helye is borítékolható. Ez a strukturális megalkuvás vezetett Roberto Martínez jogos kritizálásához és végül elkerülhetetlen távozásához. Martínez egyszerűen nem mert belenyúlni érdemben a hierarchiába, nem mert döntéseket hozni a mérkőzések kritikus pillanataiban. Hiába ült ugyanis a kispadon a kiváló formában lévő Gonçalo Ramos, azt lehetett érezni, hogy a szakmai érveket felülírta a személyi kultusz. Amikor Ramos végre lehetőséget kapott, élt is vele, például a horvátok ellen az ő gólja ért továbbjutást.
Felvetődött a kérdés Bruno Fernandes vagy Vitinha kapcsán is, hogy miért nem tudnak különbséget adni egy-egy meccsen, és hol vannak a klubcsapatból hozott számok? Sajnos mindkettejük formahanyatlása a kezdőben elfoglalt pozíciójuk eredménye, és valahol a Ronaldo-effektusé is. Nagyon sokszor szembetűnő volt, hogy Bruno Fernandes irányító kvalitásai nem igazán voltak kihasználva, és mélységben kellett labdát felvennie a védelmük előtt, míg Vitinha „zongoracipelő” box-to-box szerepe sem épp a kreativitást hivatott bemutatni. Így a kémia nem igazán működött a különböző csapategységek között, és el kellett fedni valahogy a világklasszis center „káros” játékát.
Szó sincs vezeklésről!
Ráadásul a portugál csillag nem nyugszik bele a sikertelenségbe, ugyanis egy, a közelmúltban adott interjújában egy kalap alá hozta a 2016-os Európa-bajnoki győzelmet egy esetleges világbajnoki címmel – amelyet végül soha nem tudott elérni. Vajon ezzel a történelmi csúsztatással akarja felmenteni magát a szurkolók és önmaga előtt a világbajnoki kudarcok alól?
A Messi vs. Ronaldo jelenség: A lezárult vita objektív mérlege
A látottak fényében a futballvilágot évtizedek óta lázban tartó Messi–Ronaldo-vita is új, immár objektív megvilágításba kerül. Bár kétségtelenül túl nagy legendákról beszélünk ahhoz, hogy egyetlen torna alapján pálcát törjünk felettük, az argentin válogatott táján Lionel Messi jelenleg teljesen más minőséget és futballintelligenciát képvisel.
Bár a kor előrehaladtával a gyorsaság természetesen nála is megkopott, Messi technikai zsenialitása, játékintelligenciája és a csapatjátékba való szerves integrációja egészen más dimenzióba helyezi őt. Míg Ronaldo statikus jelenlétével izolálja magát a társaitól és gátolja a portugál támadójáték folyamatosságát, addig Messi képes fazont szabni a csapata játékának, visszalépni a labdákért, és elit szintű előkészítőként vagy irányítóként funkcionálni. Két teljesen különböző kávéház, két merőben eltérő öregedési forma jelenik meg a pályán.
Portugáliának le kell vonnia a tanulságokat: a modern labdarúgásban az egyéni nimbusz, a múlt dicsősége és az érzelmi alapú, megalkuvó döntések már nem kompenzálhatják a strukturális hiányosságokat és a taktikai alulmaradást. Ronaldo nélkül és a kispadra újonnan kinevezett Jorge Jesussal teljesen más koncepcióra lesz szükség az áttöréshez.
