Fotó: Gemini
Miután április 21-én a Leicester az angol Championship 44. fordulójában csak egy 2:2-es döntetlenre volt képes a Hull City ellen hazai pályán, biztossá vált, hogy az anno szebb napokat is megélt „rókák” szurkolói kénytelenek végignézni, ahogy szeretett együttesük fennállása során másodszor a harmadosztályban kényszerül megkezdeni a szezont. Illetve, hogy két év alatt két kiesést kell végigszenvedniük. A tíz évvel ezelőtt bombameglepetésnek számító bajnoki cím emléke mára köddé válni látszik. Jól mutatja ez a történet, hogy milyen az, amikor csapongva és koncepciók nélkül vezetnek egy profi klubot.
Képzeld el, hogy van egy brit taxisofőr. Hívjuk Tonynak. Tony egyedül él a kutyájával Anglia szívében, Leicesterben. Nem túl vidám ember. Minden, ami a boldogságot az életében megtestesíti, az a város futballklubja iránti rajongása, a Leicester Citynek, azaz a „rókáknak” való szurkolás. Tony minden meccsen kint volt az elmúlt 20 évben, 1996-tól egészen 2016-ig.
Az alakulat a 2014-es szezonban a Championship bajnoka lesz, így Tony vidáman vezeti a klasszikus fekete taxit, és várja, hogy újra a legjobbak között küzdjön meg a gárdája. Eltelik két év, és valami olyasmi történik szeretett klubjával, amire még a legmerészebb álmaiban sem gondolt. Jön egy olasz tréner, Claudio Ranieri, aki annyira ráncba szedi a brigádot, hogy a bennmaradást követően a 2015-ös szezont álomszerűen kezdik, és a Boxing Day-t már a Premier League-tabella élén tölti az együttes.
Nem meri elhinni senki. A tavaszi idény erős, ott van a Liverpool, az Arsenal vagy a két manchesteri óriás. „Ez úgysem lesz meg, de nem baj, azért talán a Bajnokok Ligája-pozíciót megcsípjük” – reménykedett hősünk. Az idény további részében sem lankadt a lelkesedés. Berobbant Jamie Vardy, az angol ipar gyermeke, aki a maga primitív, de mégis szerethető módján lett a liga egyik legjobb támadója úgy, hogy pár évvel ezelőtt még amatőrként rúgta a bőrt. Mellette a középpálya fontos gépezete is kialakult a csupaszív francia, N’Golo Kanté, a csendes gyilkos Danny Drinkwater és az algériai zseni, Riyad Mahrez személyében.
A rókák készültek életük legnagyobb sikerére, ami – habár senki sem hitt benne – mégis megtörtént. Csak érzékeltetésképpen, mit is jelentett ez a statisztika szintjén: a világ több táján is vannak olyan fogadóirodák, ahol nemcsak sporteseményre lehet fogadni, hanem gyakorlatilag bármire. Donald Trump tüsszentésétől egészen a MOL-részvények zuhanásáig mindenre. Egy ilyen banális fogadási profilban a Leicester bajnoki címmel végződő szezonja előtt nagyobb esély volt arra, hogy Elvis Presley még mindig életben van, mintsem hogy a King Power Stadionban felemeljék a PL-serleget az idény végén – vagyis az odds 5000:1-hez volt.
Tony annak rendje és módja szerint ezt megünnepelte, és három napig nem látták a taxitársaságnál, mert a sörtől és a mámortól bódultan ünnepelt Leicester összes kocsmájában. A negyedik napon bement dolgozni, de a nem alváshoz és a féktelen piáláshoz nem volt hozzászokva a kispolgári immunrendszere. Az egyik fuvar közepette elájul, és súlyos karambolt szenved. Azonnal kórházba szállítják, és órákig küzdenek az életéért.
Tony kómába kerül, amiből évekig nem volt ébredés. Egyszer csak megtörtént a csoda. Az angyalok – vagy éppen a farkasok – felébresztették. Éppen idén, április 1-jén. Mintha az élet egy poénos huszárvágással éppen a bolondok napján ébresztené. Édesanyja és barátai besietnek hozzá. A zavart taxisofőr második kérdése a „Hol vagyok?” után az volt: „Megnyertük a BL-t is, igaz?”. Sajnos azonban ilyen jó hírrel nem tudnak neki szolgálni, mivel a kék-fehérek teljesítménye az elmúlt 10 esztendőben hanyatlásnak indult. Mahrez, Kanté, de még Drinkwater is elhagyta a klubot. És habár 2021-ben egy FA-kupa-győzelemre és egy kisebb nemzetközi menetelésre még képesek voltak, sajnos a vezetőség futballszakmai tudása csak egy „egyszezonos” csodára volt elég. (Az első osztályú tagság megtartása volt mindig is szem előtt, nem pedig az, hogy a legjobbak között ragadjon a csapat.)
A sikereket azonban hamar beárnyékolta egy szörnyű esemény. 2018. október 27-én, egy West Ham United elleni mérkőzés után a klub tulajdonosának, Vichai Srivaddhanaprabhának a helikoptere felszállás után lezuhant a King Power Stadion parkolójában, majd kigyulladt. A tragédiában öt ember vesztette életét, köztük a tulajdonos is – az az ember, aki nélkül talán a Leicester még a Premier League-ben sem szerepelt volna, nemhogy bajnoki címet ünnepeljen. Az egyesületet sokkolta a veszteség. A futball hirtelen másodlagossá vált, az érzelmi trauma pedig hosszú időre nyomot hagyott a közösségen.
A 2018/19-es szezont végül a kilencedik helyen zárták, de ez senkit sem érdekelt igazán. A stafétát fia, Aiyawatt Srivaddhanaprabha vette át, aki megígérte: folytatja apja örökségét. De ez az ígéret sajnos nem igazán teljesedett be. A 2024/25-ös szezont már nem tudta túlélni a gárda: miután az előző évben visszajutottak, nem tudtak újfent megragadni a legjobbak között.
Pedig jogosan várták a szakértők is, hogy az idei szezonban ismét a feljutásért fognak harcolni a kék mezesek. De ahogyan arra 2015-ben sem számítottak, hogy a rókák bajnokok lesznek, úgy azt hiszem, kevés elemző voksolt volna az idény előtt arra, hogy a frissen kiesett Leicester City jövőre a League One-ban, azaz az angol harmadosztályban lesz kénytelen folytatni a következő szezont.
Sok apró tényező vezetett oda, hogy a Tony és még sok ezer szurkoló által imádott csapat mára a poklok poklát is megjárja. Először egy 6 pontos levonás sújtotta az alakulatot, majd jöttek az eredmények. Vagyis hát nem jöttek…
Nem azok, amikre a fogadóirodák számítottak. (Ugyanaz a forgatókönyv sportfogadási szempontból, mint 10 éve, csak most más a kontextus). Zakó zakó hátán, és februárra a gárda már teljesen összezuhanni látszott. Az anno jól csengő neveket — Vardyt és Kantét — felváltotta Daka és Harry Winks. Ha az utóbbi két játékos neve nem rémlik az olvasóknak, úgy mint az előbbieké, azt nem csodálom. Habár Patson Daka még az Erling Haalandot és Szoboszlai Dominikot is kinevelő RB Salzburg csiszolatlan gyémántjaként érkezett Angliába, sajnos nem alkotott maradandót a kék mezeseknél (eddig).
Az idei szezonban, a másodosztályban 45 meccsen elért 43 pont és a 68 kapott gól – ami a liga harmadik legrosszabb eredménye. (A Leicesternél csak két csapat, a QPR (70) és a sereghajtó Sheffield Wednesday (88) nyelt be több találatot) – jól fémjelzi, mennyire mélyen van az együttes.
Tony végighallgatja a mesét, és bízik benne, hogy ez még csak a kóma delíriuma, mert ez nem történhetett meg a kedvenceivel.
És elérkeztünk a mai naphoz, azaz május 1-jéhez. Tony talán még mindig a kórházban próbálja a gyógyulás mellett elfogadni a tényt, hogy a csapat, aminek szurkol – függetlenül a maradék mérkőzésektől – már biztosan a harmadosztályban, azaz a League One-ban kezdi meg a következő idényt. Sírva kéri anyját: Vigye el Blackburnbe! Látni akarja, hogy tényleg így szenved-e az együttes, vagy csak a világ hazudott neki. Szombaton játsszák a forduló nyitómeccsét idegenben a Tóth Balázst is foglalkoztató Blackburn Rovers ellen, és Tony reménykedhet, hogy a Leicester City legalább még egyszer, az ő hatására varázsol valami szépet. Talán majd a harmadosztályban, Tony!
