Borítókép forrása: Tanya Lapko / Unsplash
A futball globális üzletté válása mindenhol növelte a külföldi játékosok arányát, és ennek az olasz első osztály vagyis Serie A, a legnagyobb elszenvedője.
A számok rideg valósága: Az európai labdarúgás 5 topligáját vizsgálva egy megdöbbentő adat rajzolódik ki. Az adatok szerint Olaszországban átlagosan 18 légiós jut egy csapatra, ami liga szinten 366 külföldi játékost jelent. Összehasonlításképpen, a spanyol La Ligában ez a szám mindössze 227. Ez a különbség nem csupán statisztikai érdekesség, hanem egy olyan rendszerszintű probléma, amely alapjaiban fenyegeti a négyszeres világbajnok olasz válogatott jövőjét.
A Serie A-t csak az angol Premier League előzi meg. Ott 20 játékos jut egy csapatra. Viszont a két bajnokság erőssége közt van némi különbség. Na meg persze a válogatott teljesítménye. Az ábrán azt láthatjuk, hogy hány idegen légiós játékos szerepel a top 5 bajnokságokban.
3 pontba szedtem az elemzést.
1. A gazdasági kényszerpálya: Miért olcsóbb a külföldi?
Az egyik legfőbb ok, amiért az olasz klubok a légiósok felé fordultak, a pénztárcájukban keresendő. Éveken át élt az úgynevezett Decreto Crescita (Növekedési Rendelet), amely jelentős adókedvezményt biztosított azoknak a munkavállalóknak köztük a focistáknak is, akiket külföldről igazoltak le. (forrás: https://football-italia.net)
Ez a szabályozás érdekes helyzetet teremtett, mivel egy klubnak sokkal kevesebb adót kellett fizetnie egy Franciaországból igazolt középszerű játékos után, mint egy saját nevelésű olasz tehetség fizetése után. A gazdasági racionalitás tehát a hazai fiatalok ellen dolgozott. Bár a szabályozáson azóta szigorítottak, a hatása beépült a klubok stratégiájába. A „kész” légiós biztonságosabb befektetésnek tűnik, mint a bizonytalan kimenetelű saját nevelés.
2. Az akadémiai rendszer válsága
A Serie A 366 légiósa nemcsak a felnőtt keretekben van jelen. A probléma gyökere a Primavera (utánpótlás) bajnokságokban keresendő. Ma már nem ritka, hogy egy olasz U19-es csapat kezdőjében 7-8 külföldi fiatal kap helyet. A klubok megfigyelői hálózatait úgy optimalizálták, hogy Afrikából, Dél-Amerikából vagy Kelet-Európából hozzanak olcsó ígéreteket, akiket később profitreményében továbbadhatnak.
Ez a modell kiszorítja az olasz gyerekeket a rendszerből. Ha egy 17 éves olasz tehetség nem kap lehetőséget a saját klubja utánpótlásában, mert egy külföldi kortársa fizikailag érettebb, soha nem fog eljutni a Serie A szintjére, vagy ha el is jut, akkor sem lesz meghatározó alakja az olasz focinak. Ez egy öngerjesztő folyamat: kevesebb lehetőség → kevesebb tapasztalat → gyengébb válogatott merítés.
Érdemes megvizsgálni a La Liga példáját, ahol mindössze 12 légiós jut egy csapatra. Spanyolországban a klubok (mint a Real Sociedad, a Bilbao vagy a Barcelona) jogosan büszkék az utánpótlásbázisukra. A spanyol szabályozás szigorúbban kezeli az EU-n kívüli kvótákat, de a kultúra is más. Ott presztízs a saját nevelésű játékost beépíteni. Az eredmény? A spanyol válogatott folyamatosan képes megújulni és világversenyeken dominálni, míg az olaszoknak nagyítóval kell keresniük egy-egy nemzetközi szintű csatárt.
3. A válogatott, mint a legnagyobb vesztes
Roberto Mancini és Luciano Spalletti, a nemzeti csapat korábbi szövetségi kapitányai többször is hangot adtak aggodalmuknak. Ha a Serie A-ban a játékpercek több mint 65%-át légiósok töltik a pályán, a válogatott szakmai stábjának mozgástere drasztikusan beszűkül.
Nézzük például a csatárposztot, a Serie A meghatározó csatárai szinte egytől egyig külföldiek (Lautaro Martínez, Leao, Thuram, Lukaku). És ez nem csak a támadó harmadban van így. Amikor eljön egy Eb-selejtező, Olaszországnak gyakran olyan játékosokhoz kell nyúlnia, akik a klubjukban nem meghatározó emberek, és nem kapnak megfelelő játékidőt.
Mi lehet a megoldás?
A Serie A jelenleg egy aranykalitka. A 366 légiós biztosítja a liga látványosságát és nemzetközi piacképességét, de közben megfojtja a hazai utánpótlást. Ahhoz, hogy az olasz futball visszanyerje régi fényét, nem elég a múlt dicsőségéből élni.
• Szigorúbb hazai kvóták bevezetése a meccskeretekben.
• Pénzügyi ösztönzők a saját nevelésű játékosok szerepeltetéséért.
• Az utánpótlás-bajnokságok reformja, hogy azok valóban az olasz tehetségek fejlődését szolgálják.
A számok világos üzenetet küldenek. Ha Olaszország továbbra is a légiósok gyűjtőhelye marad, akkor az olasz futball sikerek csak szép emlékek lesznek a történelemkönyvekben. A kérdés már nem az, hogy rontja-e a légiósok száma a válogatott esélyeit, hanem az, hogy mikor veszik tudomásul a liga vezetői.
Egy lehetséges „olasz szabály” sem lenne rossz opció.
Források:
