Képek: Toyota Gazoo Racing Media
Két fiatal rallyversenyző karrierje szinte tökéletes ellentétei egymásnak, főleg az idei szezonban. Ahol az egyik erős, ott a másiknak vannak hiányosságai, és fordítva. Nézzük, hogy a világbajnoki szezon felénél, hogy is állnak ők egymáshoz képest.
Oliver Solberg tavaly nem csak könnyedén, hanem kifejezetten fölényesen nyerte meg az Észt Rallyt, amikor lehetőséget kapott a Toyotától. A világbajnokságon való indulás több, mint megérdemelt egy ilyen eredmény után. Nem csak a Rally1-es lehetőséget kapta meg, hanem az első számú csapat autóját és vele a feladatot, hogy gyártói pontokat szerezzen. Majd hasonlóan magabiztosan megnyerte a Monte-Carlo Rallye-t is. Azt a versenyt, ahol a legtapasztaltabb versenyzők sem feltétlenül járnak sikerrel. Két ilyen parádés eredmény után viszont jöttek a hibák, a Szafari Rallyn az autón múlott, de utána Horvátországban, a Kanári-szigeteken, és Japánban is hibázott.
Sami Pajari viszont sokkal visszafogottabban kezdte a Rally1-es pályafutását. Amikor 2024-ben lehetőséget kapott a Finn Rallyn, megszerezte az első szakaszgyőzelmét, és a negyedik helyen zárt. Jó teljesítmény, de nem került vele címlapokra. A következő évben a Toyota második csapatában, de Rally1-es autóban folytathatta. A dobogótól nagyon messze volt, de a kiesések és hibák száma is minimális volt. Sokan kritizálták, hogy lassú, bár ebben a finn szurkolóknak és médiának is nagy szerepe lehetett. Hiszen Kalle Rovanperä sikerei óta, ezt várják a fiatal finn versenyzőktől, pedig az ő karrierje korántsem szokásos út a rallyban. Ehhez képest Pajari év végén dobogóra tudott állni. Idén kieséssel kezdte az évet, Monte-Carlo nagyobb neveken is kifogott már. Azóta viszont csak egyszer nem állt dobogón, Portugáliában egy defekt hátráltatta.
A Toyota költségvetése elég stabil ahhoz, hogy két csapatuk legyen, és az összetört autókat is könnyedén tudják pótolni. De meddig tart a türelem? A vasárnapi bónuszpontokból Solberg gyakran közel maxiumot hoz, de a verseny végeredményéért járó pontokból semennyit. A csapat van olyan helyzetben, hogy válogathat a versenyzők közül, tavalyelőtt is megtették, hogy a gyengén szereplő és sokat hibázó Katsuta helyett Pajari indult Chilében. Ha ezt egy saját nevelésű japán versenyzővel megtették, akkor vajon egy kívülről érkezett pilóta mennyi időt kap arra, hogy javítson?
A bajnokságban még mindig Solberg áll jobban, de csupán hat ponttal van Pajari előtt. Van viszont egy statisztika, amelyet toronymagasan vezet Solberg: a szakaszgyőzelmek száma az évben. A svéd negyven győzelemmel áll az élen. A második helyezett Sébastien Ogiernek csupán huszonhetet sikerült szereznie. Hogy hol található ezen a listán Pajari? A negyedik, tizennyolc szakaszon bizonyult idén a leggyorsabbnak. Solberg itt rendkívül fölényes, kétségtelenül látszik, hogy a tempójával nincs gond.
Rovanperä már szóba kerül, mint berobbanó tehetség, és az első teljes világbajnoki évében azért ő is esett-kelt. De a teljes szezonban volt összesen négy rossz eredménye. Solberg – a Szafari kiesést is beleszámolva – most tart négynél, a bajnokság felénél.
Solberg mintha nem hinné el, hogy akkor is elég gyors, ha nem megy határon minden kanyarban, ha nem kockáztat feleslegesen sokat, azért, hogy ő legyen a leggyorsabb. Ami talán még rosszabb, hogy nem látja ezt hibának. A Japán Rallyn tett nyilatkozata is ezt mutatja: „Persze hogy nyomtam, hiszen másodpercekért harcolunk a legjobb háromban, egyáltalán nem vezettem másképp, mint a korábbi szakaszokon.” Nos, a korábbi szakaszokban, sőt a korábbi versenyekben is mindben ott volt a hiba, vagy annak lehetősége. Monte-Carlóban is átszánkázott egy árkon, csak a szerencsén múlt, hogy ki is jönni abból, és az autó sem sérült. Továbbá rontja a helyzetet, hogy minden ilyen kiesés után még elszántabban akarja bizonyítani, hogy elég gyors, hogy tud nyerni, és emiatt még többet kockáztat. Ha megtanulja visszafogni magát, akkor szerintem van olyan gyors, hogy többszörös bajnok legyen. Amennyiben viszont nem sikerül, akkor talán egy címet lehet így nyerni. A vér nem válik vízzé, Petter Solberg (Oliver édesapja) is nagyon hasonlóan versenyzett, és 2003-ban így lett világbajnok.
Pajari helyzete egyértelműen stabilabb, nem úgy tűnik, mint aki elvárta volna, a szereplést az elsőszámú csapatban, vagy csalódott lenne, amiért Solberg kapta azt az ülést. Gyanítható, hogy az első évben a Toyota csapat vezetői nem engedték maximumon versenyezni a finnt, hogy a hibákat elkerüljék, és sok értékes kilométert tegyen meg, mindből tanulva, ahelyett, hogy az árokparton ücsörög. Neki jelenleg nem kell bizonyítania semmit, csak neki, és a tabellát vezető Elfyn Evansnek van öt dobogós helyezés a szezonban. Ha harcba tud szállni a bajnoki címért idén, az remek, de még fiatal, és nem mindenki lehet Rovanperä. Az meg már egy másik cikk témája, hogy mire ment a Toyota Rovanperäval, aki két világbajnoki cím után ott is hagyta a rallyversenyzést.
Összességében talán az a kérdés, hogy mit könnyebb fejleszteni, a tempót, vagy a megbízhatóságot? A potenciál mindkét fiatalban ott van, mindketten a jelenlegi legjobb autóban ülnek, most már rajtuk múlik, mit hoznak ki belőle.
