Kép forrása: FRH/Mihaela Bobar
Sótonyi László kinevezése nem egyszerű kapitánycsere, hanem lehetséges szakmai irányváltás a férfiválogatottnál. A tét az, hogy a magyar kézilabda férfi vonalon is képes-e végigvinni azt a türelmes építkezést, amely a női csapatnál már éremhez vezetett.
A férfiválogatottnál több mint egy évtizede nem alakult ki tartós, magyar szakemberre épülő kapitányi korszak. Mocsai Lajos a 2015-ös katari világbajnokság selejtezőjének kudarca után mondott le, azóta pedig a hazai edzők legfeljebb átmenetileg vagy korlátozott szerepben kerültek közel a válogatott irányításához. Csoknyai István rövid felkészülési időszak után nem tudta elérni a kitűzött célt a 2019-es világbajnokságon, később Gulyás István vette át a szövetségi kapitányi feladatokat. Mellette Chema Rodríguez hivatalosan segítőként dolgozott, a gyakorlatban azonban már ekkor is meghatározó szerepet vállalt a mérkőzések irányításában. Gulyást a csalódást keltő, részben hazai rendezésű 2022-es Európa-bajnokság után mentették fel, Chema Rodríguez pedig a 2027-es németországi világbajnokság selejtezőjében elszenvedett kiesésig vezette a csapatot.
Ebben a helyzetben Sótonyi kinevezése nem csupán személyi döntés, hanem szakmai irányváltásként is értelmezhető. A junior Európa-bajnokságon elért kiemelkedő eredmény megerősíthette a szövetségben azt a gondolatot, hogy a felnőttválogatott élére olyan edző kerüljön, aki nem kívülről érkezik, hanem évek óta a magyar utánpótlásrendszerben dolgozik. A döntés ugyan meglepheti a közvélemény egy részét, de sem hazai, sem nemzetközi viszonylatban nem példa nélküli: több sportágban láthattunk már olyan építkezést, amelyben egy szakember a korosztályos csapatoktól jutott el a felnőttválogatottig.
A döntés értelmezéséhez érdemes tágabb kontextusba helyezni a magyar kézilabdázás elmúlt éveit. A válogatottak teljesítménye mind női, mind férfi vonalon visszaesést mutatott, amire a szövetség többször külföldi szakemberek bevonásával reagált. A remény az volt, hogy a Spanyolországban, Norvégiában vagy Németországban megszerzett tudás új impulzust adhat a hazai rendszernek. A kísérletek azonban nem minden esetben hozták meg a várt áttörést. Kim Rasmussen, Ljubomir Vranjes és Talant Dujsebajev magyarországi szerepvállalása is megmutatta, hogy a nemzetközi tapasztalat önmagában nem garancia a sikerre, ha közben a kézilabdakultúrák, a játékosanyag és a szakmai környezet között jelentős különbségek vannak.
Mindez azért is fontos, mert a magyar edzői iskola megítélése az elmúlt évtizedekben érezhetően gyengült. A nemzetközi élmezőnyben ma már kevés magyar szakember dolgozik meghatározó pozícióban, és a Bajnokok Ligájában szereplő klubcsapatoknál is ritka a magyar vezetőedző. Kárpáti Krisztián szerepvállalása a Pick Szegednél vagy Danyi Gábor munkája Győrben inkább kivételként, illetve átmeneti megoldásként értelmezhető. A Ferencváros Elek Gáborral hosszabb ideig külön utat járt, de az ő távozása is azt jelezte, mennyire szűk lett a hazai élvonalbeli edzői merítés.
Éppen ezért tanulságos a női válogatott példája. Kim Rasmussen távozása után nem azonnal érkezett egy kizárólag a válogatottra koncentráló, kész megoldásnak tűnő magyar kapitány. A 2020-as Európa-bajnokságon Elek Gábor és Danyi Gábor, a két meghatározó klub akkori edzője közösen irányította a csapatot, majd a tokiói olimpián Elek maradt szövetségi kapitányként. A 2021-es világbajnokság előtt nevezték ki Golovin Vlagyimirt, aki korábban több, korosztályos tornán ért el jelentős sikereket, játékosai közül pedig ekkorra már többen a felnőttválogatott gerincét alkották. Az áttörés nem volt azonnali, a türelem azonban végül eredményre vezetett: a 2024-es, részben hazai rendezésű Európa-bajnokságon a magyar válogatott 2012 után ismét bronzérmet szerzett.
A férfiaknál most hasonló szakmai logika körvonalazódhat. A válogatott keretében az elmúlt években egyre több olyan játékos jelent meg, aki korábban dolgozott Sótonyi László irányítása alatt, akár a korosztályos válogatottaknál, akár a Nemzeti Kézilabda Akadémián. Ez a közös múlt nem old meg automatikusan minden problémát, de fontos kiindulópont lehet egy egységesebb játékkép kialakításához. Ha Sótonyi képes lesz a fiatalabb játékosokat fokozatosan beépíteni, miközben a rutinosabb kerettagok bizalmát is megszerzi, a férfiválogatott számára is elkezdődhet egy következetesebb építkezés.
A kockázat ugyanakkor nyilvánvaló. Sótonyinak edzőként még nincs számottevő tapasztalata a felnőtt nemzetközi mezőny legmagasabb szintjén, márpedig ott egészen más tempó, taktikai összetettség és eredménykényszer várja. Ezzel együtt az is igaz, hogy a magyar kézilabda sajátosságainak pontos ismerete előnyt jelenthet számára. Nem egy kész, külföldről átvett modellt kell ráillesztenie a válogatottra, hanem olyan rendszert alakíthat ki, amely a rendelkezésre álló játékosállomány erősségeiből indul ki.
Sótonyi mellett szólhat az is, ahogyan a junior Európa-bajnokságon kezelte a Svédország elleni, 16 gólos vereséget. Egy ekkora különbségű kudarc könnyen szétszedhet egy csapatot, különösen egy világverseny közben. A magyar juniorválogatott azonban nem omlott össze: rendezte sorait, eljutott a döntőig, majd ott visszavágott az Európa-bajnokság egyik legnagyobb esélyesének tartott svéd csapatnak. Ez nem csupán eredmény, hanem fontos jelzés is arról, hogy a szakmai stáb képes volt válsághelyzetben is stabilizálni a csapatot.
A nagy kérdés most az, hogy mindez mire lesz elég a felnőttek között. A Los Angeles-i olimpiai kvalifikáció várhatóan nehezebb feladat lesz, mint a párizsi ciklus volt, hiszen Franciaország ezúttal nem automatikus résztvevőként szerepel, miközben a Dánia mögötti európai mezőny sem gyengült érdemben. A 2028-as Európa-bajnokságig tartó időszak mégis lehetőséget kínálhat egy átgondolt, türelmes szakmai építkezésre. Sótonyi kinevezése ezért nemcsak arról szól, ki ül le a kispadra, hanem arról is, hogy a magyar férfikézilabda mer-e hosszabb távú belső megoldásban gondolkodni. A női válogatott példája azt mutatja: az út nem feltétlenül gyors, de megfelelő következetességgel éremig is vezethet.
